Nem szeretek se naplót, se blogot írni. Nem tudom, miért, valahogy nem az én stílusom. De annyi mondani valóm van, annyi minden történik velem, amiket egyszerűen nem tudok magamba folytani.
A minap Bettivel megnéztünk egy filmet. A címe: Philadelphia. Egy AIDS-es ügyvédről (Tom Hanks) szól, akit kirúgnak, mikor a felettesei megtudják, hogy homoszexuális, ráadásul még beteg is. Az ex-ügyvéd pedig bepereli a céget. A film nagyon jól bemutatja, hogy hogyan bánnak az emberek egymással, hogy hogyan löki ki a társadalom magából az elesetteket, a betegeket. És hogy ezek a szerencsétlenek, hogyan halnak meg, lassan, kínok közt, menthetetlenül.
Az ilyen filmek alatt az ember elgondolkodik, hogy igen, ez tényleg így van. Vajon én mit csinálnék ilyen helyzetben? És vajon én kitartanék a szeretett személy mellett a végsőkig, mint a filmben a férfi párja tette. Végig nézném, ahogy lassan, fájdalmakkal küzdve elhervad? Vagy én is ellökném magamtól? Netán próbálnék kitartani mellette, de nem sikerülne és az utolsó pillanatban, mikor tudom, hogy a legnagyobb szüksége lenne rám, mégis cserbenhagynám?
Az élet múlandó. Sose tudjuk, mikor ér véget. Néha mikor este elalszom, akaratlanul is eszembe jut, hogy mi van, ha reggel már nem ébredek fel? Bármi történhet. Sokszor hallottam már olyat, hogy valaki az egyik pillanatban még élte az életét, boldog volt és makkegészséges, a másikban pedig már halott. Vajon, ha nem ébrednék fel többet hiányoznék valakinek? Vagy menne az élet nélkülem tovább, hiszen én is csak egy voltam a sok közül. Vajon mi lehet Odaát? Milyen az élet, illetve a halál ott? Van-e egyáltalán ott valami?
Minden perc felbecsülhetetlen értékű, amit ebben a világban tölthetünk el. Olyan jó ilyenkor odabújni ahhoz, akit szeretsz. Ilyenkor minden perc óráknak tűnik, minden pillanat egy örökké valóságnak. Kettesben csak mi. Együtt. Örökké. (2010. április 30., péntek)